sötét gondolataim az anyaságról (UPDATE)

Jó ideje foglalkoztat a téma, már 5 éve. Persze amikor a nagylány még pocaklakó volt egész más volt: tervezhetőnek, és kiszámíthatónak tűnt az anyaság. Próbáltuk Apával lefektetni a legfontosabb alapokat, de sajnos sok csalódás ért minket. 

Nagy levegőt kellett vennem, hogy leírjam a nagy nyilvánosságomnak a gondolataimat, de abban is biztos vagyok, hogy nem egyedi az esetem, és hát ez mégiscsak az én blogom, rólam szól. Ami annyira piszkálja a csőrömet, hogy milyen kevés segítséget kap az ember anyaként, apaként, de főleg szülőként, családként. Valahogy a civilizáció, ez a remek 21. század, ami sok szempontból megkönnyíti az életünket pont a reprodukcióban olyan mérhetetlenül hátráltató. A családok messze költöznek egymástól, a rokonoktól és a barátoktól, túlvállalják magukat, vagy csak szimplán lusták, a digitális világba temetkeznek. De az államok sem támogatják megfelelően a gyerekvállalást, a családot. Se Magyarországon se a nagy Nyugat-Európában. Hallottunk, láttunk pár sztorit: nincs hely a bölcsikben, ovikban (ez szinte mindenhol probléma), vagy megfizethetetlenül drága (Anglia), esetleg úgy bánnak velük, hogy inkább nem is viszi a gyereket oda a szülő (Málta). Vagy, hogy nem kap a gyerek antibiotikumot, kezelést az orvostól még akkor se ha már nyilvánvalóan szüksége van rá, spórolni kell, mert magánbiztosítás intézménye van (Hollandia). Vagy hogy az apuka nem maradhat a gyerek mellett a kórházban, mert csak anyukáknak biztosítják ezt a kiváltságot, hiába kell hogy otthon is legyen egy másik, párhónapos babával, oldja meg... (Magyarhon) stb, stb, stb.

Próbálom nem elvárásokkal élni az életemet: nem elvárni az államtól, hogy mindent biztosítson nekem, ami épp ésszel elvárható; nem elvárni a majdnem 4 évestől, hogy mindent tudjon, és úgy csináljon ahogy én akarom; nem elvárni a Férjemtől, hogy megértő és elfogadó legyen, amikor nem ért egyet velem; nem elvárni a rokonoktól, hogy ha már a rokonaink úgy és olyan formában segítsenek, ahogy kérjük, ne pedig úgy ahogy Ők gondolják; és nem elvárni senkitől hogy engem ne csak mint individuális személyt lássanak, hanem Anyukát és eszerint alkalmazkodjanak a családomhoz is! De nem megy, elvárom. 

Gyakran eszembe jutnak a szüleim (Anyu, tesó javíts ki ha tévedek). Rengeteg problémájuk volt, mindig tudtak valamin veszekedni, többnyire az anyagiakon, de valahogy az emberek akik körülvették őket segítőkészebbek voltak. Ők huszonévesen alapítottak családot, az Ő szüleik aktív, dolgozó emberek voltak, mégis hétvégente gyakran találkoztunk, sokszor ott lettünk hagyva, így Apu, Anyu szabad lehetett, vagy csak átmentünk egy vasárnapi ebédre más rokonokkal együtt, összeültek kártyázni, borozgattak, sörözgettek, mi játszottunk, vagy ott ólálkodtunk körülöttük, a sok felnőtt körül. A barátaik is huszonévesek voltak, egy-két gyerekkel, ugyanazokkal az örömökkel, gondokkal. Együtt mentünk nyaralni, volt hogy 5 család is összejött, és legalább kettő-négy hetet töltöttünk együtt a Szelidi tónál. Rengeteg gyerek, sok játék, víz és napfény, főtt kukorica és kempingezés. A felnőttek gondolom vigyáztak egymás gyerekeire is, emlékszem sokszor buliztak a szüleink, és mentek el kertimoziba együtt miután mi elaludtunk. Ez a nyolcvanas évek...

Ezért én nem gondoltam volna, hogy azzal, hogy ha gyerekeink lesznek ennyire átkerülünk egy másik kupacba, és onnantól már nem lehet velünk együtt kikapcsolódni, mert a gyerekek nyilván más igényűek. Azt pedig pláne nem gondoltam volna, hogy én valaha így is fogom érezni! Hiszen a gyerekkorom tapasztalata az, hogy mindent meg lehet oldani gyerekekkel is, nem éreztem útban magam, amikor a szüleim szórakozni akartak. Vittek magukkal, vagy megvárták míg elalszunk, és rábíztak valakire, vagy mehettünk a nagyszülőkhöz (igaz ennek nem mindig örültünk, ott uncsi volt). Más világ volt, Ők pedig húszas éveikben voltak, biztos több energiájuk volt, kitartóbbak voltak és akaratosabbak, és egyébként is, szerintem a társadalom is másképp viszonyult a családhoz és a gyerekekhez. 

Ülök és csak forgatom a fejem, mert nem értem. Elviselhetetlenek lennénk? Én mindenképp, mert feszültebb, panaszkodóbb vagyok, már régen nem érzem, hogy a gyerekeimmel is Önmagam tudok lenni. Nem tudom összehozni a barátilag beszélgetni vágyó énemet az anyával, a csillaghullást megnézni akaró romantikázós énemet az anyával, a tengerben egyedül, vagy Apával úszkálni vágyó énemet az anyával, a tevékenységre kizárólagosan összpontosító énemet az anyával, és már négy éve nem dolgozom, és nem érzem magam hasznosnak , azt az  énemet sem tudom majd összehozni az anyasággal. Pedig rengeteg mindenben kellett változtatnom, változnom, és meg is tettem, de azt érzem minél idősebb az ember annál jobban ragaszkodik a megszokotthoz, annál rugalmatlanabb. Viszont a legrosszabbul azt viseltem, hogy a környezetem nem változott velem, nem alkalmazkodott az új helyzethez, nem segített átlendülni a nehéz pillanataimon, hanem továbblépet... Rajtunk. Már nem akarnak közös programokat, nem tudnak mit kezdeni velünk, ha a gyerekek nem épp mosolygósan örülnek hanem sírnak, netán betegek, vagy elestek és fáj valamijük, jaj, csak síró gyereket ne... Az új barátok eleve elkerülnek, hiszen ki akarna barátkozni ilyen kisugárzású emberrel, mint én.

Nagy, nagy tisztelet a kivételeknek, mert akad! Tudjuk, hogy sokan vannak ugyanebben a cipőben a barátaink közül is, és azt is, hogy vannak akiknek sikerült barátokkal családdal kialakítani egy kompromisszumos, kiegyensúlyozott életet. Én nagyon szeretném megtanulni összehozni a barátot, a feleséget, a rokont, a mindenre vágyó és mindenre kíváncsi személyemet az Anyasággal, de ehhez egyedül kevés vagyok. A másiknak is akarnia kellene.

No, nem foglalkozunk ezzel minden pillanatban, de elég sokat. Itt Máltán könnyebb a napsütésben, a gyönyörű tenger mellett jobban érezni magunkat és feledni azt, hogy megváltoztunk: már nem vagyunk egyedül, egymásnak vagyunk. És nagyon szeretjük a gyerekeinket, örülünk látni, ahogy érdekes és értékes személyiség bontakozik ki belőlük, és mi itt lehetünk mellettük és részesei lehetünk az életüknek. Most, itt, Máltán!

UPDATE: 

Látom ám, hogy tényleg van gond a barátok, rokonok fejében, hogy mi az amire egy családnak szüksége lenne, de úgy ámblokk van mit tanulnunk a téren, hogy hogyan is segíthetünk másoknak. Én most kaptam egy linket egy remek blogboszthoz, és ott van a kulcsmondat. Nekem is van mit tanulnom, és ígérem használni fogom, tegyünk így minél többen!

"HOGYAN tudok SEGÍTENI?"